A Bundespolizeidirektion 2320 Schwechat, Wiener Str. 13 alatt székelő rendőrség két beosztottja ellen rablás, és más bűncselekmények elkövetése miatt feljelentést teszek.
Az elkövetők nevét, és szolgálati számait nem ismerem, mert a közúti ellenőrzés során, - miután megállítottak – nem köszöntek, és nem mutatkoztak be. Később kérdeztem az egyik rendőrtől a nevét, és a szolgálati számát, de az mondta, hogy rajta lesz a papírokon, és nem mondta meg. A szolgálati számot az egyen ruhájukon sem láttam.
A vád bizonyítására elmondom a történéseket. A jelenetnek számtalan szemtanúja is volt. A műszaki vizsgáztatást végző rendőrök, a kényszervizsgáztatást elszenvedő többi gépkocsivezető, és a mentősök.
A közúti ellenőrzés során vizsgáztatásnak vetették alá az általam használt gépjárművet. Elvittek a mobil vizsga-ponthoz, ahol több vizsgára váró autó is várakozott. Amíg sorra került az én autóm, a rendőrök fotókat készítettek az autóról. Közben az ajtókat is kinyittatták, hogy az általam szállított rakományt is ellenőrizhessék.
Az oldalajtó kinyitása után láthatóvá váltak bizonyos szerszámok, amelyek között volt egy használt HILTI márkájú fúrógép. A rendőr kérte tőlem a gépről a számlát. A nyelvtudás hiánya miatt nem tudtam elmondani, hogy a rakomány egy barátom tulajdona, akinek szívességből viszem haza a holmiját, miután a munkáját Németországban elvégezte. Elmondtam azt is, hogy az a bizonyos gép (HILTI) már nagyon öreg, és természetesen számla, nincs. Erre megkérdezte, hogy mit akarok csinálni, ezekkel a szerszámokkal. Bankot akarok rabolni? Kérdés volt az is, hogy a kocsi rakományát loptam e, és van e számla a használt bútorokról.
E pillanatban úgy éreztem, hogy ez az ellenőrzés már nem tréfa. Ez már komoly vád, és közöltem a rendőrrel, hogy szeretnék tolmácsot kapni a beszélgetéshez, és ügyvédet a jogaim védelme érdekében. Miután rájöttem arra, hogy ez a rendőr engem bűncselekmény elkövetésével vádol. Tolmácsot azért is igénybe szerettem volna venni, mert a rendőr közölte velem, hogy beszéljek németül, ha már Ausztriába jöttem. Azt ugyan nehezen értem, hogy ez az ember milyen jogon kényszeríthet engem arra, hogy az Ő nyelvén beszéljek. Az jutott eszembe, hogy már volt olyan világ Európában, amikor csak az számított embernek, aki német volt. Én azt hittem, hogy ez a mostani Európa már nem ilyen világ. Csak azért szenvedtem hátrányt, mert nem tudtam, nem voltam hajlandó németül megszólalni, és volt merszem szembeszállni a rendőr akaratával.
Amikor világossá vált számomra, hogy itt már komoly baj van, felhívtam a barátomat. Ő beszél németül. Oda adtam a telefont az egyik rendőrnek, és a barátom el mondata neki, hogy a rakomány az Ő tulajdona, és ha a használt bútorok eredete érdekli a rendőrt, akkor hívja fel azt a német családot, kiktől a bútorokat kapta. Megbeszélték, hogy SMS- BEN elküldi a telefonomra a német család telefonszámát, címét, hogy a rendőr, ha akarja, ellenőrizhesse ennek az állításnak a valóság tartamát. Természetesen a rendőr, nem akart Németországba telefonálni. Ebből is az tűnik ki, hogy a rendőrök nem az „igazságot” keresték, csupán mindenáron bűnt, hibát szerettek volna találni, hogy „megbüntethessenek” miután nem tettem a kedvük szerint.
Közben jöttek, mentek a telefonok, és felhívott a feleségem. Tudta, érezte, hogy nagy bajban vagyok, és megpróbált megnyugtatni. A tanácsára bevettem két erős nyugtatót, és a gyógyszereimet. Baj van a szívemmel. Egy súlyos infarktust éltem túl. A szívembe két szent-t lett beültetve, és az orvos javaslatára távol kellene tartanom magamat minden izgalomtól. Számomra minden stressz helyzet potenciális életveszélyt jelent. Legalább ötször próbáltam meg orvost kérni, de kinevettek. Nem hívták ki a mentőt. Az gondolták, komédiázok.
Több mint másfél óra elteltével hívták csak ki a mentőket. Kiabáltam, és szidtam őket, - magyar nyelven,- amitől elvesztették a türelmüket, vagy talán megijedtek, hogy esetleg tényleg bajban lehetetek, kihívták a mentőket. Közben megnyugtattak, hogy ne aggódjak, mert a feleslegesen kihívott mentőautó költségét is megfizettetik majd velem.
A mentősök megmérték a vérnyomásomat, és be akartak vinni a kórházba. A két rendőr ez alatt a mentőautó ajtajában állt, és bár a mentősök kérték Őket, hogy álljanak félre, hogy az ajtót becsukhassák, mert nem tudnak dolgozni, de a rendőrök csak nevettek, és az egyikük legfontosabb dolga az volt, hogy az időközben elkészült papírokat aláírassa velem. Természetesen ezt is megtagadtam. Fogalmam sem volt arról, hogy mit kellett volna aláírnom. Én mérgembe kiszálltam a mentőautóból, és megtagadtam azt, hogy bevigyenek a kórházba, mert bíztam abban, hogy e miatt a két ember miatt meghalok, és akkor talán egy életre megtanulhatták volna, hogy „mindent” nekik sem szabad. A mentősök megmérték a vérnyomásomat, és nem ítélték kritikusnak. Ez persze nem csoda, hiszen bevettem két Andaxin-t. ami meglehetősen erős nyugtató. Másfél óra múlva nem csoda, hogy hatott, és nem volt a vérnyomásom az egekben.
Az eseményeknek bizonyos értelemben fül tanúja volt egy ember, akit a rendőrök hívtak fel, és az illető azt állította magáról, hogy Ő egy tolmács. Tény az, hogy tudtam Vele beszélgetni, de ez a beszélgetés igazán nem volt tolmácsolás, mert a rendőr nem volt része a beszélgetésnek. Elmondtam Neki, hogy mi történik éppen velem, de segíteni nem tudott.
A rendőr kivette a kezemből a telefont, és megszakította a kapcsolatot. Ennyi volt a tolmács „segítsége”. A bécsi magyar konzulátus vezetője is értesült a történtekről, és felhívott. Segítséget ajánlott, és megpróbált megnyugtatni. Neki mondtam el, hogy milyen elképesztő dolog történt velem. A két rendőr odaszorított engem az autóm oldalához, és az egyik kivette a kabátom belső zsebéből a pénztárcámat, és kivette belőle a benne lévő 150 eurót. Azt mondta, hogy lefoglalja a büntetés kifizetésére. Ezzel egy időben át kutatták a vezetőfülkét, és a diplomata táskámból kivették a két telefont, és kivetették velem az autóból a navigátort, amit szintén lefoglaltak a büntetési díj fejében.
Tették ezt azért, mert kijelentettem, hogy egyetlen centet sem vagyok hajlandó fizetni. A 22 euro összegű vizsgadíjat sem akartam megfizetni, ezért az egyik rendőr a tőlem elrabolt pénzzel elment a vizsgáztató autóhoz, és kifizette a kérdéses 22 euró díjat. Miután a tárcámból kivették a pénzt, megpróbáltak rávenni arra, hogy legalább a vizsgadíjat fizessem meg, de újra és újra elmondtam nekik, hogy semmit nem fizetek ki. Nagyon ingerült, zaklatott voltam, és bosszantott a rendőrök hozzáállása, viselkedése. Tudtam, hogy gondban leszek a hazautazással, ha elveszik a pénzemet, ezért megpróbáltam menteni a menthetőt. Megkérdeztem tőlük, hogy ha a vizsgadíjat hajlandó lennék kifizetni, akkor a többi pénzt visszaadják nekem, de azt válaszolták, hogy nem. A maradék pénz megy majd a büntetésre.
Közben telefonált újra a Konzul asszony, és segítséget ígért, és azt kérte, hogy ne csináljak botrányt. Beszélt a rendőrökkel is, és valószínűleg ennek hatására vissza adták az egyik telefonomat, és a maradék pénzt. A Konzul Asszony valószínűleg eszükbe juttatta, hogy komoly hibát követtek el. Csak 128 eurót adtak vissza, mert a többit ugye, a 22 eurót, - az én akaratom ellenére – kifizettek a „vizsgáztatásért. Természetesen a Konzul Asszonynak elmondtam, hogy két rendőr fényes nappal kirabolt, és itt állok egy idegen országban egyedül egyetlen cent, és telefon nélkül a vakvilágban. A navigátort, és a másik telefont nem adták vissza. Kértem a telefonkártyát a telefonomból, de ezt a kérésemet sem teljesítették.
Közben elkészült a „számla” is. 1020 euró büntetést szabtak ki, amit később felkerekítettek 1200 euróra. Ki tudja miért? Azt mondták, hogy ha most kifizetem, hozhatom a trélert, és vihetem az autómat, és a rakományt, de ha nincs nálam elegendő pénz, akkor kapok három napot arra, hogy átutaljam a kérdéses összeget. Az elkobzott 150 euró is része lett volna a büntetés kifizetésének.
Szeretnék feljelentést tenni rablás miatt. A két rendőr odaszorított a kocsim oldalához, és a kigombolt kabátom zsebéből saját kezűleg vette ki a pénztárcámat. A rendőr ujjlenyomatát talán még most is megtalálhatják a pénztárcámon. Ha én a pénzemet önként adtam volna oda, akkor a pénztárcámon nem lehetne ott a rendőr ujjlenyomata. Védekezni esélyem se volt, a két állig felfegyverkezett, hatalmas termetű rendőrrel szemben.
Azt mondták, ha kifizetem a vizsgadíjat, és a bírságot, akkor mehetek. Természetesen én nem akartam, és nem tudtam fizetni. A viselkedésem a végsőkig felbőszítette a rendőröket, akik megütni nem mertek, de az egyik mérgében elfutott az autóhoz, és letépte a rendszámtáblákat.
A kálváriám ezzel még nem ért véget. Az utas fülkéből kivetették a diplomata táskámat, és kinyittatták. Találtak benne két darab használaton kívüli pénztárcát, amit a lányaimnak gyűjtöttem, a szemétben. Az egyik rendőr kikapta a táskából a két pénztárcát, és a zsebébe tette. Hiába magyaráztam neki, hogy a két tárca teljesen üres, nem hitt nekem. Később megnézte azokat, és miután látta, hogy tényleg nincs bennük semmi, utálattal visszahajította a kocsiba. „Szemét” mondta, de közben a másik rendőr átkutatta a táskámat. Belenézet minden rekeszbe, zsebbe, és kereste az értékeket, amit „lefoglalhatna”. Az útonállók nem végeznek ilyen alapos munkát, amikor kirabolják az áldozataikat.
Ez az eljárás egyszerűen döbbenetes. Az, hogy a rendőrök ilyent megtehetnek büntetlenül a harmadik évezred szabad Európájában egy védtelen öregemberrel, az egyszerűen elképesztő. Képesek lettek volna teljesen kifosztva, egyetlen cent nélkül, üres zsebbel, telefon, és nyelvtudás nélkül egy idegen országban útjára ereszteni egy embert, és a sorsára hagyni. Ez eddig teljességgel elképzelhetetlen volt a számomra.
A szabálysértés tényét – az autó állapota miatt – nem vitatom. Még igazuk is lehetett volna, hiszen az eredményeket, hogy az autóm „kaput” a gép „mondta”, de ezek az emberek – EMBEREK ????? – emberségből elégtelenre vizsgáztak. Még talán ez sem lenne baj, de bűncselekményt követtek el. Kiraboltak fényes nappal egy védtelen embert. Pusztán a pénze miatt.
Lehet, hogy nem jól tudom, de az intézkedő rendőrnek még arra sincs joga, hogy az autóba benyúljon, és onnan valamit elvegyen. Ezek a rendőrök messze túllépték a hatáskörüket, a hivatali hatalmukkal visszaéltek, és az eljárás során erőszakot alkalmaztak.
Bűncselekmény elkövetésével vádoltak. A védekezés lehetőségét megtagadták tőlem, pedig a jogi védelem jár nekem, még akkor is, ha az intézkedő rendőrnek történetesen igaza van, és az autó műszaki állapota nem felelt meg a jogszabályoknak. Az, hogy az autó műszaki állapota nem volt megfelelő, feljogosította a rendőröket a bírság kiszabására, az erőszak velem szemben alkalmaztak, akkor sem igazolható. Engem azért büntettek, mert megtagadtam a fizetést, volt bátorságom nemet mondani nekik. Lehet, hogy ezeknek a rendőröknek az életében én voltam az első, és egyetlen „mocskos külföldi”, aki vette a bátorságot, és volt bátorsága, packázni velük. A rettegett „osztrák rendőr” méltóságát sértettem meg ezzel.
Ezek az embernek egyáltalán nem nevezhető lények képesek voltak még az orvosi segítséget is megtagadni tőlem. Ez nem egyszerűen embertelenség. Ez a körülmény akár szándékos veszélyeztetésnek is minősíthető. Azt még egy magyarul nem beszélő osztrák rendőrnek is illik megérteni, hogy „INFARKTUS” !!!!! Mondtam, hogy baj van a szívemmel.
Az orvosi segítséget is csak azért adták meg – a sokadik hiába való kérés után – mert nagyon hangosan követeltem. Gondolom láthatták a képemen, hogy nagyon ideges vagyok, és talán eszükbe jutott, hogy mi van akkor, ha mégsem komédiázok. A cinizmusukra jellemző, hogy szurkoltak nekem, hogy a mentősök állapítsák meg, hogy feleslegesen hívtam ki őket, és akkor még a mentőautó kiszállásának a költségét is fizetni fogd, te mocskos magyar. „ Majd mi megmutatjuk neked, hogy fizetni fogsz.” Ez volt a képükre írva.
Így utólag végig élve újra a történéseket, szerencsésnek mondhatom magamat, hogy rajtunk kívül mások is voltak a telepen, mert ha mi történetesen magunk lettünk volna, akkor bizonyosan nem úsztam volna meg ezt a kalandot egy alapos verés nélkül. Az egyik rendőrnek az orra vészesen közel volt a képemhez, és talán szerencsém volt, hogy nem értettem azt, amit a képembe mondott, de a tekintete igen beszédes, és vészt jósló volt. Igazán kedvükre lett volna engem „tiszteletre tanítani”.
Csupán egy ügyvédet, és egy tolmácsot, és konzuli segítséget kértem. . Megmondtam, hogy amíg ezeket a feltételeket nem teljesítik, semmit nem fizetek. Igaz, nem is tudtam volna. Elkövettem még egy végzetes hibát is. Megszólaltam a saját nyelvemen, és nem voltam hajlandó a nagyhatalmú osztrák rendőr nyelvét használni. Igaz nem is tudtam volna. Ez úgy látszik végzetes hiba volt.
